SZENTELEKY KORNÉL a két világháború közötti korszak legmarkánsabb, legkiemelkedőbb, a délvidéki irodalom alakulásában legnagyobb szerepet játszó egyéniség. Kivételes jelentőségét már a húszas évek elején elismerték kortársai, akik a vajdasági irodalom Kazinczy Ferencét tisztelték benne, a harmincas években pedig már irodalmi társaságot alapítottak nevével.
ÉLETE.
A görögkeleti egyházi anyakönyv szerint Sztankovics családnéven 1893. július 27-én [a görögkeleti naptár szerint júl. 15-én] született Pécsett, majd egy rövid erdélyi tartózkodás után szüleivel Zomborba került, mely gyermek- és ifjúkorának városa lett. Érettségi után Budapesten tanult, 1916-ban - már árván, mert apja korán meghalt - szerezte meg orvosi diplomáját. A háború végén a magyarországi Garán volt orvos, majd 1920-ban hazaköltözött, és Szivácon kapott állást; itt élt és dolgozott haláláig. Sokat betegeskedett, többször utazott külföldre tüdőbaját gyógyítani, a gyógyulás reménye nélkül. 1933. augusztus 20-án halt meg Szivácon.
A KÖLTŐ.
A „szomorúság és a fájdalom" költőjének nevezték már a húszas években. Verseiben és prózaversszerű írásaiban is azt hirdette, hogy az Élet és a Szépség a vágyak világában, a mediterrán „Napfényországban” van, a költő pedig a csúnya valóságban kénytelen élni. A húszas években találta meg költői tájait is: az egyiket, amelyikben élni lenne jó, s a másikat, amelyben élni kényszerül. Verseskönyve ugyan soha nem jelent meg, de az Úgy fáj az élet (1925) című könyvének lírai prózájában is ez az élménye fogalmazódott meg.
A REGÉNYÍRÓ.
Két regénye is a fenti érzelmi és gondolati ellentétekre épült. A Kesergő szerelem című kisregényét még a kezdő, éppen Pestre érkezett egyetemista írta 1914 tavaszán, de csak évekkel később látott napvilágot A Hét című lapban, amelynek állandó munkatársa volt, majd könyv alakban is 1920-ban. Az Isola Bella című regénye (1931) az utolsó nagyobb lélegzetű alkotása. Önéletrajz ez is, mint a Kesergő szerelem. Az egykori kritika szerint az Isola Bella „a legbensőbb lelki élet eseményeinek a meséje".
A két regény megírása közötti időszakban született elbeszélései, tárcái, reflexiói zömükben a kisvárosi polgári lét villanásait örökítették meg.
TANULMÁNYAI.
A Hét becsült és szorgalmas kritikusa és a képzőművészeti élet krónikása volt, de írt orvosi szaktanulmányt is. A kortárs európai művészetekben lejátszódó események foglalkoztatták nagyobb lélegzetű Törekvések és irányok a modem művészetben című tanulmányában, és elemzte a verbászi Pechán József festészetét Színek és szenvedések cím alatt. Előbbiben a tízes és a húszas évek képzőművészeti, irodalmi, zenei törekvései felett tartott szemlét, és a kereső, új utak és lehetőségek után kutató művészet jogosságát hirdette.
A délvidéki irodalmi élet szempontjából jelentősek azok a tanulmányai és vitacikkei, amelyeket működésének utolsó öt esztendejében írt. Tanulmányírói, kritikai munkássága sokirányú és változatos volt. Figyelme a magyar irodalom jelenségein éppúgy elidőzött, mint a világirodalmi vagy sajátosan vajdasági és jugoszláv irodalmi kérdéseken és jelenségeken, még nyelvi kérdésekről is értekezett.
A SZERKESZTŐ.
Irodalmi, kritikai munkájától elválaszthatatlan szerkesztői tevékenysége. Szerkesztett folyóiratokat: 1928-ban megindította a Vajdasági Írást, majd ennek megszűnte után a Mi Irodalmunkat, végül 1932-ben a Kalangya c. folyóiratot. Bevezetőivel pedig rangos könyveket mutatott be, például Herceg János első novelláskönyvét, Balázs G. Árpád Ady-illusztrációinak könyvét. Ugartörő, irodalomalapító, antológiákat szerkesztő, könyvsorozatokat indító, a szerb irodalom értékeit fordító. Folyóirataiban minden értéknek helyt adott. Az önálló vajdasági irodalom felnevelése mellett hidat kívánt építeni a magyar, a szerb és a horvát kultúra és a különböző országokban élő magyar kisebbségek szellemi és művészi törekvései között.
Ezt az irodalmi (kisebbségi, politikai) programot egy olyan ember hirdette meg, aki maga is egy asszimilált család sarja volt: apja, Sztankovics György temesvári, anyja Koszica Teréz pedig baranyai szerb család leszármazottja, őt magát is egy görögkeleti pópa keresztelte meg. A Vajdaságban az egyik nemzetből a másikba való átjárás nem ritkaság, különösen a többségibe. Szenteleky azonban akkor is megtartotta felvett magyarságát, amikor ebből semmilyen haszna nem származott, ellenkezőleg, csak kárára volt.
A halála után eltelt évtizedekben szerepvállalásának megítélése időszakonként változott, de példamutatása az idő múlásával mintha egyre nagyobb nyomatékot kapna.
MŰVEINEK KIADÁSAI:
Összegyűjtött művei a Forum Kiadó Hagyományaink sorozatában jelentek meg öt kötetben:
Kosztolányi Dezső és szülőháza SzabadkánI. rész
Kosztolányi Dezső többször és szívesen tett eleget a szerkesztői felkérésnek, hogy írjon cikket a Kalangya számára. S ennek oka nem csupán az irodalmi megfontolásban keresendő.
Más, mélyebb és titkosabb kötődések rejlenek és sejlenek e mögött:
Kosztolányi Dezső nem pusztán a születés tényével kapcsolódik a Vajdasághoz, azon belül Szabadkához.
A legszűkebb értelemben vett szülőföld adta élmények írói pályájának minden szakaszában át- meg átszövik művészetét.
1885-ben született Szabadkán, polgárcsaládban: apja a gimnázium igazgatója volt. Gimnáziumi tanulmányai befejezése után Bécsben kezdte meg egyetemi tanulmányait, valójában azonban csak 1905-1906-ban szakadt el szülővárosától, minthogy ezekben az években még a Bácskai Hírlap segédszerkesztője volt. Haláláig, 1936-ig azután Budapesten újságíró.
Első irodalmi sikereit a szabadkai gimnázium önképzőkörében aratta.
Érzelmi és irodalmi kötődése szűkebb pátriájához rendkívül erős, ezt bizonyítják levelei:
„Most is Szabadkáról jövök, mint előbb. … Egyenesen a gyermekkoromba röpültem vissza és élem azt az érzelmi őséletet, amelyet azelőtt annyira kívántam…”
„Szabadkán ért utol a leveled. Az egész vakációt úgy töltöttem el, hogy pár napra mentem csak fel minden héten Budapestre írni és dolgozni, s aztán ide menkültem furcsa lelki szenzációkat szerezni és szenvedni…”
„Élményeim ma is gyermekélmények, és szenzációim gyermek-szenzációk. Ha életrajzot írnék magamról, csak a gyermek életrajzát írnám meg…” – olvashatjuk önéletírásában.
S hogy az írói vonzalom szülővárosához milyen erős volt, Esti Kornél rímei című verssorozatának egyik darabja is bizonyítja:
Gyermekkorom, mindig téged kereslek,
ha járom a poros-boros Szabadkát.
Mióta labdám elgurult itt,
nem ér az élet egy fabatkát.
A szegény kisgyermek panaszai szintén a szabadkai gyermekélet képeiből áll össze. Sajátos családi album ez a verseskönyv. Ehhez nem pusztán a családi ház intimitásai tartoznak, hanem a Szabadka-képzet, s túl ezen Bácskáé, amely Kosztolányit ugyancsak foglalkoztatta.
A „sikkes novella- és tárcaírókkal” szemben, akik a vidám élet képeit festik, és meghamisítják a valóságot, ő így fogalmazott:
„Ideje, hogy lássunk. Látnunk kell ezt a kopár és mérges földet vigasztalanul, félszegen és meztelenül. Jöjjön egy író, aki nemcsak adomákat mond a bácskai kedélyről, de valami nagyot mer és akar. Itt ezer és ezer új tárgy várakozik rá…”
Szabadka-regények a Pacsirta (1924) és az Aranysárkány (1925) című művei is, az előbbi a dzsentri, utóbbi a polgári élet helyi mozzanataival van teli.
Mind a két regénye egyben tájrajzokkal is hitelesíti szabadkai ihletését, ilyenekben különösen az Aranysárkány bővelkedik: a diákélet és a kisváros hiteles képeivel találkozunk bennük.
A Szabadka- és a Bácska-motívumok természetesen nem egyetlenek Kosztolányi életművében; nem véletlen azonban, hogy legegyetemesebb mondanivalói mind az ilyen témákhoz kötődtek, s alkotói szakaszai mindegyikében döntő szerepet játszottak.
Forrás:
Bori Imre A jugoszláviai magyar irodalom rövid története
Újvidék : Forum Könyvkiadó, p. 72-75.
II. rész
Kosztolányi Kalangyában megjelent írásai
Kosztolányi Dezső: Silus (elbeszélés)
Kalangya, III. évfolyam (1934. február) 2. szám, 85–164. p.
Kosztolányi Dezső: Milkó Izidor
Kalangya, III. évfolyam (1934. szeptember) 9. szám,609–688. p.
Kosztolányi Dezső: Hét kövér esztendő (elbeszélés)
Kalangya, III. évfolyam (1934. december) 12. szám,849–944. p.
Kosztolányi Dezső: Lángelmék
Kalangya, X. évfolyam (1941. december) 4. szám,261-263. p.
http://dda.vmmi.org/szamok/1941_04.pdf
KOSZTOLÁNYI-SZÁM:
Kalangya, V. évfolyam (1936. március) 3. szám, 145–224. p.
Kosztolányi Dezső: A holtak vonatja (vers)
Kosztolányi Dezső: Anyuska régi képe (vers)
Kosztolányi Dezső: Mostan színes tintákról álmodom (vers)
Kosztolányi Dezső: Prelúdium (vers)
Kosztolányi Dezső: Utolsó kiáltás (vers)
Kosztolányi Dezső: Asszonyarckép (vers)
Kosztolányi Dezső: Daltalan fa (vers)
Kosztolányi Dezső: Lásd, kisfiam, ezt mind neked adom most (vers)
Kosztolányi Dezső: Az apa (vers)
Kosztolányi Dezső: A pap (novella)
Kosztolányi Dezső: Öreg fa a Hyde-parkban (vers)
Kosztolányi Dezső: Zászló (vers)
Kosztolányi Dezső: Európa (vers)
Kosztolányi Dezső: Takarodó (vers)
Kosztolányi Dezső: A kalauz (vers)
Kosztolányi Dezső: Jégzajlás a Dunán (vers)
Kosztolányi Dezső: Utókor (vers)
Kosztolányi Dezső: Tréfa
Kosztolányi Dezső: Vendégség közben (vers)
Kosztolányi Dezső: Részlet Esti Kornél című művéből
Kosztolányi Dezső: Ének a semmiről (vers)
Kosztolányi Dezső: Úriasszony (vers)
Kosztolányi Dezső: Seneca (részlet „Néró a véres költő” c. regényből)
Kosztolányi Dezső: Appendicitis
Ebben a számban rá emlékeznek:
Dr. Szirmai Károly: Az elmúlás költője
Babits Mihály: Emlék régi levelekből
Kállay Miklós: Kosztolányi Dezső, a forma misztikusa
Németh László: Kosztolányi Dezső
Schöpflin Aladár: Kosztolányi Dezső
Ambrus Balázs: Kosztolányi Dezső: Esti Kornél
Arató Endre: Távirat Kosztolányiról
Kolozsy-Csuka János: Látogatás Kosztolányi édesanyjánál
Kisbéry János: Technika és zsenialitás
Cím: Kalangya
Egyéb cím: A jugoszláviai magyarság egyetlen irodalmi folyóirata
Megjelenés helye: Novi Sad [Újvidék]
Felelős szerkesztő és laptulajdonos: Bencz Boldizsár
Felelős kiadó: Blazsek Ferenc
Szerkesztő: Szenteleky Kornél
Társszerkesztő(k): Csuka Zoltán, Bencz Boldizsár
1932. jún.: Csuka Zoltán
Szerkesztőség és kiadóhivatal: Novi Sad, Kralja Petra ulica 30.
Nyomda: Uránia Nyomdai Műintézet
Nyomda tulajdonosa: Komlós Márton
Nyomda helye: Novi Sad, Ustavska ulica 14.
Méret:
Lapszámozás:
1932. 1. évf.
május 1. sz. 1- 64. p.
június 2.s z. 65-136. p.
július 3. sz. 137-208. p.
augusztus 4. sz. 209-280. p.
szeptember 5. sz. 281-352. p.
október 6. sz.
november 7. sz.
december 8. sz.
1933. 2. évf.
január 1.sz.
február 2.sz.
március 3.sz.
április 4.sz.
május 5.sz. PEN-különszám
június 6.sz.
július 7.sz.
augusztus 8.sz.
szeptember 9.sz.
október 10.sz.
november 11.sz.
december 12.sz.
1934. 3.évf.
január 1.sz.
február 2.sz.
március 3.sz.
április 4.sz.
május 5.sz.
június 6.sz.
júl.-aug. 7-8.sz.
szeptember 9.sz.
október 10.sz.
november 11.sz.
december 12.sz.
1935. 4.évf.
január 1.sz.
február 2.sz.
március 3.sz.
április 4.sz.
május 5.sz.
november 6.sz.
december 7.sz.
1936. 5.évf.
január 1.sz.
február 2.sz.
március 3.sz.
április 4.sz.
május 5.sz.
jún.-júl. 6-7.sz.
november 8.sz.
1937. 6.évf.
április 1.sz.
május 2.sz.
június 3.sz.
július 4.sz.
aug.-szept. 5-6.sz.
október 7.sz.
november 8.sz.
december 9.sz.
1938. 7.évf.
január 1.sz.
február 2.sz.
márc.-ápr. 3-4.sz.
május 5.sz.
június 6.sz.
július 7.sz.
aug.-szept. 8-9.sz.
október 10.sz.
november 11.sz.
december 12.sz.
1939. 8.évf.
január 1.sz.
február 2.sz.
márc.-ápr. 3-4.sz.
május 5.sz.
június 6.sz.
júl.-aug. 7-8.sz.
szeptember 9.sz.
október 10.sz.
nov.-dec. 11-12.sz.
1940. 9.évf.
január 1.sz.
febr.-márc. 2-3.sz.
április 4.sz.
május 5.sz.
június 6.sz.
júl.-aug.-szept. 7-8-9.sz.
október 10.sz.
november 11.sz.
december 12.sz.
1941. 10.évf.
jan.-febr. 1-2.sz.
március 3.sz.
december 4.sz.
1942. 11.évf.
jan.-febr. 1-2.sz.
március 3.sz.
április 4.sz.
május 5.sz.
június 6.sz.
júl.-aug. 7-8.sz.
szeptember 9.sz.
október 10.sz.
november 11.sz.
december 12.sz.
1943. 12.évf.
január 1.sz.
február 2.sz.
március 3.sz.
április 4.sz.
május 5.sz.
június 6.sz.
július 7.sz.
augusztus 8.sz.
szeptember 9.sz.
október 10.sz.
november 11.sz.
december 12.sz.
1944. 13.évf.
január 1.sz.
február 2.sz.
március 3.sz.
április 4.sz.
május 5.sz.
június 6.sz.
július 7.sz.
aug.-szept. 8-9.sz.
Szenteleky Kornél
aki némi kíváncsisággal és talán már kevesebb bizalmatlansággal veszi kezébe az első számot, mert hiszen ez az első szám nem is első szám, nem bizonytalan nekivágás járatlan csapáson, hanem folytatása és újrakezdése annak1 az útnak, amelyen a Vajdasági Írás közel két esztendeig ment fokozódó szellemi erővel és elismeréssel. A Kalangya tulajdonképpen a Vajdasági Írás folytatása, sőt még több szeretne lenni, mint elődje. A Vajdasági Írás kimúlása óta ugyanis irodalmunk értékekkel szaporodott, virágosabb, lombosabb lett az alföldi akác, már nemcsak az idegen vesz észre bennünket, hanem az akácillatra felfigyelnek az ifjú, ígéretes lelkek, meg a bölcsen emlékezők, sőt az is lehet, hogy a százláncos gazda, a nyájas mosolyú városi ügyvéd is meg fogja állapítani a növekedést és a lombosodást. Talán a kiváló magyar mecénás és kultúrbarát – aki életében egy vajdasági könyvet vagy egy kurta versikét sem olvasott –, talán még ő is kezébe fogja venni a Kalangyát, megcsóválja a fejét, és ezt fogja mondani:
– Úgy látszik, ezek megint akarnak valamit!
Bizony, kedves kétkedő és kicsinyességekkel mecénáskodó uram, mi akarunk valamit. Élni akarunk. Fejlődni akarunk. Lombosodni akarunk. Kultúrát akarunk teremteni, és fogunk is teremteni. És amint látja, az Ön poros, kicsinyes kultúrtervei nélkül, az Ön sokat hangoztatott anyagi támogatása nélkül. Hogy hogyan, az majdnem önmagunk előtt is rejtély. A hitnek, az akarásnak olyan csodálatos ereje és lendülete van, amelyet nem lehet számokban kifejteni, nem lehet óvatos mérlegekben lemércsikélni. Mi hites és elhivatott munkásai vagyunk kisebbségi kultúránknak. Talán nem szerénytelenség ezt megállapítani tíz esztendő után, amikor megértés, hála, elismerés és felébredt öntudat van mögöttünk, előttünk pedig új célok, új tervek, új akarások. Mi akarunk és teremtünk. Nem várunk óvatos, kétkedő és [3] szívtelen mecénásokra és gyáva, kicsinyeskedő kultúremberekre. Mi elsősorban közönségünkre számítunk, egyre öntudatosabb, irodalmunkat egyre jobban megbecsülő és egyre lelkesebb közönségünkre. Ez a lelkes megértés ad munkánk számára hitet, erőt és értelmet.
Mi minden értéket össze akarunk gyűjteni, mint ahogy a gazda minden életet, minden kalászt kalangyába gyűjt. A jugoszláviai magyar irodalom minden olyan alkotását, amely egy irodalmi szemlébe illik és kívánkozik, a Kalangya szeretettel összegyűjti és bemutatja. Ezért a Kalangya úgy itt az országban, mint a külföldön hűen, őszintén és büszkén fogja reprezentálni irodalmunkat.
A Kalangya kötelességének tartja továbbá, hogy művészi átültetésekben bemutassa a jugoszláv irodalom kiváló értékeit, mint ahogy a Vajdasági Írás is tette. Mi tudjuk legjobban, hogy milyen fontos egymás megismerése, hiszen minden félreértés és ellentét okozója egymás nem ismerése vagy félreismerése. A két kultúra közötti hídverés életünk egyik legnemesebb feladata.
Köszöntjük az olvasót, aki szeretettel veszi kezébe az első számot, de köszöntjük azt is, aki kétkedéssel nyúl az első Kalangya után, aki még mindig kételkedik elhivatottságunkban és a vajdasági magyar irodalomban. Mi erősen hisszük, hogy a Kalangya lassan megingatja a kétkedést meg a hitetlenséget, mint ahogy a húsvéti harangszó Faust élettagadását. „Die Träne quillt, die Erde hat mich wieder!” – kiáltja a megtért és megtisztult Faust. Mi sem kérünk mást az olvasótól vagy jövendő olvasóinktól. Kétkedése után térne vissza ismét erre a földre, a valóságra, a bácskai és bánáti földek végtelen síkjára, amelyen most már zsendül a búza, zöldül a rét, s rajta világítanak a gólyahírek, a boglárkák, a sárgaszemű aranyvirágok lámpásai. Élet, munka indul meg a földeken, hogy érjen a kalász, a fénylő, gyönyörű törökbúza és a tarka veteményes.
Mi is dolgozunk, és Kalangyába rakjuk termésünket. Kultúránkért, és ezért Teérted is dolgozunk, kedves olvasó, akit az újra kezdett munka alkalmával szeretettel köszöntünk.
Bejegyzések
Megjegyzések
